Hello, hello, hello!

Képzeljétek mennyi minden történt velem mostanában! Először is: találkoztam a soulmatemmel, aki nem más, mint a kedvenc anime-szereplőm, Edward Elric! Nem fogjátok elhinni, de azt mondta, hogy segíteni fog az álmom elérésében! Annyira örülök neki! A másik, pedig…

Egyre jobban gyanakszok, hogy a legjobb barátnőm titkol előttem valamit. Szinte minden órán chibiket rajzolgat, amik teljesen ugyanúgy néznek ki, mint az én soulmatem, csak más szereplő… Miért…? Talán neki is van egy társlelke, csak nem mondta el eddig? Bármi is legyen az, én kiderítem!

MÁSODIK FEJEZET:

A titok

- …előtte viszont még el kell neked mondanom valamit…

- Még is mit? – néztem rá kíváncsian.

- Shophia… Mi egyek vagyunk! – válaszolta, miközben szigorúan a szemembe nézett.

- Egyek? – teljesen ledöbbentem a szavaitól. Hogy értheti, hogy egyek?

- Minekünk soulmateknek a legfőbb feladatunk az, hogy megtaláljuk azt a személyt, aki legjobban hasonlít ránk. Rám te hasonlítasz legjobban, Shophia! – magyarázta a kérdésem.

- Szóval nem véletlen, hogy téged akartalak cosplayelni… - mosolyogtam, miközben végre hozzáfogtam a szendvicsemhez.

- Igen, és az sem, hogy én vagyok a kedvenc anime-szereplőd! - tette hozzá magabiztosan.

- Ugh… - a mondat hallatán majdnem a torkomra akadt a falat is. – Honnan tudsz ennyi mindent rólam?

- Hát tudok egy s mást… - válaszolta kissé zavartan.

- …de azt ugye nem tudod, hogy… őőőő… - valószínűleg teljesen elpirultam a kínos helyzet miatt, pedig nem akartam, hogy lássa rajtam. Nem akartam, hogy megtudja, hogy még a plüsskutyámat is Edward Elricnek neveztem el.

- Ugyan már… Nincs benne semmi szegyelleni való, és amúgy is, mindent azért én se tudhatok! – bíztatott, és én egyetértettem vele. Ha tudja is a kis titkomat, biztos, hogy boldog, hogy ilyen megtisztelés éri, és örül neki.

- Szóval elmondod, hogy hogyan fogsz nekem segíteni? – kérdeztem rá végre a legfontosabb dologra.

- Persze! – válaszolta, s arcán egy nagy elszánt vigyor jelent meg. – Ahhoz, hogy igazi társammá váljál, meg kell tanulnod úgy viselkedned, mint nekem.

- És akkor mi történik, ha ezt megtanulom? – folytattam a kérdezősködést, majd kortyoltam egyet a forró teámból.

- Képes leszel fölvenni az alakom!

- Nagyszerű! – kiáltottam. – Így még ruhára se lesz szükségem! Végre sikerül megvalósítanom az álmom! – mosolyogtam, majd a társamra néztem, – Jaj, annyira köszönöm Ed! – s a boldogságtól már majdnem sírtam.

- Ugyan már, nincs mit, hiszen ez a dolgom! – válaszolta.

Végül az utolsó falat szendvicsemet is megettem, és boldogan folytattam az utam. Egyetlen dolog zavart csak, hogy Eddel vajon mi lesz, amíg távol leszek:

- Veled mehetek én is? – kérdezte soulmatem kíváncsian, miközben én a cipőmet kötöztem.

- Sajnálom Ed… - válaszoltam szomorúan, majd lehajtottam a fejem - … a suli nem neked való hely…

- De ugye, ha hazaérsz, elkezdjük a tanulást? – hallottam soulmatem kérlelő hangját.

- Igen… - néztem feléje kissé bizonytalanul, - Ígérem, ha visszajövök, hozzákezdünk… - majd fölkaptam a táskám, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Utam a legközelebbi buszmegállóhoz vezetetett, ahol nem kellett sokat várnom máris megérkezett a busz. A sofőrnek megmutattam a bérletemet, majd az egyik közeli széknél helyet foglaltam:

- Semmi kedvem így iskolába menni… Legszívesebben otthon maradnék, és gyakorolnék… - gondoltam, miközben kifelé bámultam az ablakon. – Azóta már régen egy csomó mindent tudnék…- folytattam a bosszankodásom, de ekkor egy ismerős hang szólított meg:

- Szia Shophia!

- Christine? – lepődtem meg a váratlan találkozáson. – Hogyhogy most ezzel a busszal jössz? – kérdeztem.

- Gondoltam most fölkelek hamarabb, és megleplek téged! – felelte, majd helyet foglalt a mellettem lévő üres széken.

Christine volt a legeslegjobb barátnőm a világon. Már nagyon régóta ismertük egymást, és szinte együtt nőttünk fel az animeken és mangákon. Bár ő sose rajongott annyira az FMA-ért és Edért, de ettől függetlenül nagyon szerettem őt. Csak egyetlen probléma volt vele: borzasztóan lusta volt, és nem tudott fölkelni olyan korán, mint én, így aztán nagyon meglepődtem, hogy most végre együtt megyünk az iskolába.

Az út hátralévő részében végül elbeszélgettük az időt, és szinte észre se vettük, hogy már az iskola előtt vagyunk. Gyorsan leszálltunk a buszról még mielőtt az ajtók becsukódtak volna, majd elindultunk a célállomásunk felé, bent az iskolában viszont még nagyon sok időnk volt, így az egyik ablakpárkánynál folytattuk a beszélgetést:

- Shophia, még mindig nincs semmi fejlemény a cosplayeddel kapcsolatban? – vetette fel a témát.

A kérdés hallatán elfordítottam a fejem, és az ablakpárkányra támaszkodva inkább a kinti tájat figyeltem. Képtelen voltam a szemébe nézni, úgy hazudni neki, de az igazságot se mondhattam el, hiszen több mint valószínű, hogy nem hinné el.

- Nincs semmi se… - válaszoltam unottan, és továbbra is az ablakon túli kilátást fürkésztem.

Christine sóhajtott egyet, majd karba tette a kezét:

- Ez így nem lesz jó…

- Tudom, - válaszoltam, - de majdcsak lesz valahogy… - de valójában tudtam, hogy minden rendben lesz, hiszen Ed segíteni fog nekem.

Végül a beszélgetésünket az iskolacsengő zavarta meg, és kénytelenek voltunk csendben sorba állni, és a tanárra várni, aki végül meg is érkezett. Az osztály lassan bevonult a terembe, és meg is kezdődött az első óránk, a magyar óra.

A tananyag most nem volt olyan nehéz, és egész érdekes verset vettünk, így az óra nagy részében figyeltem, és jegyzeteltem, ám egy idő után észrevettem, hogy a barátnőm teljesen mással foglalatoskodik. Az előtte lévő füzetbe nem a tananyagot írta, hanem chibiket rajzolt. Chibiket, amik teljesen ugyanúgy néztek ki, mint az én soulmatem, csak egy másik szereplő volt. Pontosabban Thoushiro Hitsugaya a Bleachből, az ő kedvenc anime szereplője.

- Talán neki is van egy soulmateje, csak titkolja? – gondoltam meglepődötten, majd megpróbáltam rátérni a témára.

- Mit csinálsz, Christine? – kérdeztem tőle halkan, hogy ne zavarjam az órát.

- Hát nem aranyosak? – s válasz helyett inkább felém fordította a rajzát.

Én viszont csak lehajtottam a fejem, és nem mondtam semmit. Nem mertem egyből rákérdezni.

- Most meg mi baj? Olyan furcsán viselkedsz. – kérdezte aggódva, de ekkor a düh fölülkerekedett rajtam, és olyat mondtam neki, amit végül én is megbántam:

- Miért, te nem? Miért rajzolgatsz chibiket az órán, ahelyett, hogy figyelnél? Tudom, hogy titkolsz valamit! – emeltem fel a hangom, úgy hogy már az egész osztályterem hallani lehetett.

- Lányok! Fejezzétek be a veszekedést! – szólt ránk a tanár, de ekkor épp kicsengettek.

Christine habozás nélkül fölállt a székéből, majd faképnél hagyott, de én továbbra is maradtam a helyemen, és a történteken gondolkoztam.

Ki akartam békülni vele, hiszen nagyon megbánthattam, de a titkát is szerettem volna tudni, ám fogalmam sem volt mit, hogy mondhatnék neki, így az utolsó pillanatig halogattam:

- Christine, ugye nem haragszol rám? – kérdeztem kissé szomorúan, mikor már az utolsó óránknak is vége lett.

- Nem, csak… - kezdett bele a mondatba, majd lesütötte a fejét.

- Ha bármi gondod van nekem, elmondhatod, hiszen a legjobb barátnők vagyunk, és minden titkot megosztunk egymással. – feleltem, és reménykedtem benne, hogy ezúttal deréknak áll.

- Ezt úgysem értenéd meg… - válaszolta kissé dühösen, majd megfordult, és elsietett, de én rögtön követtem őt. Nem akartam, hogy a legjobb barátnőmmel még jobban összevesszek…