Sziasztok!

A nevem Shophia Green, 15 éves vagyok, és mindennél jobban imádom az animeket és a mangákat!  És, hogy mi a legnagyobb álmom? Naná, hogy eljutni egy animeconra! Ez idáig nem is lenne akkora gond, csakhogy… Szeretnék beöltözni is, mégpedig a kedvenc animém főszereplőjének, Edward Elricnek. De tudjátok mennyibe, kerül beszerezni egy jó cosplay ruhát? Rengeteg! Így aztán a pénz hiányára hivatkozva föladtam, hogy valaha is sikerül megvalósítanom az álmomat…

Ám egy nap minden megváltozott. Belépett az életembe egy személy, aki reményt adott arra, hogy elérjem a célomat, amit már régóta magam elé tűztem… Ő volt Edward Elric, a karakter, akit cosplayelni akartam…

ELSŐ FEJEZET:

Csak egy átlagos napnak indult…

- Shophia… - hallottam egy ismerős hangot a közelemben. – Shophia, kérlek, ébredj fel!

- Hagyj már! – válaszoltam nyűgösen, - Aludni akarok! – majd a fejemre húztam a takaróm, és próbáltam nem figyelni rá.

- Shophia… Én vagyok az, Edward Elric! – hallottam újra a hangját.

- Edward Elric…? – a név hallatán egyből fölfigyeltem, - Az nem lehet… Biztos csak álmodom… - majd megfordultam az ágyban, és próbáltam tovább aludni.

- Akár hiszed, akár nem, ez a valóság! – szólalt meg ismét – Csak nyisd ki a szemed, és győződj meg róla!

Ezeket a szavakat már én sem tudtam figyelmen kívül hagyni. Lassan kinyitottam a szemem, de az elém táruló látványtól szinte sokkot kaptam. Egy apró kis chibi-szerű lény lebegett előttem, aki teljesen úgy nézett ki, mint a kedvenc anime-szereplőm, csak sokkal kisebben:

- T-te… Nagyon hasonlítasz rá! – hebegtem.

- Üdvözöllek, Shophia Green! – nézett rám a nagy aranybarna szemeivel, amelyek az arca nagy részét eltakarták. – Mától én leszek a soulmated!

- Soulmate? – kérdeztem meglepődötten. – Mi az a soulmate?

- Úgy látszik, még nem hallottál rólunk… - felelte, majd lehunyta a szemeit és karba tette a kezét.

- Hát nem… - fölültem az ágyamban.

- Mi vagyunk az anime-szereplők földi megtestesítői! – válaszolta, egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Valóban? – néztem rá értetlenül, majd visszapillantottam. Kezeimmel átkaroltam a fölhúzott lábamat, és csak magam elé bámultam. – Tudod, volt egy álmom… - szólaltam meg hirtelen. – Volt egy álmom, hogy egy nap eljutok egy animeconra, és cosplayellek téged… De sajnos idáig nem sikerült megvalósítanom…

- Shophia… - soulmatem most szomorúan figyelt engem.

- Mindegy… Nekem most már mennem kell… Vár az iskola, és ha nem indulok el időben, akkor elkések. – azzal megragadtam a társamat, és a közeli szemétkosárhoz sétáltam vele. Persze ő próbált kiszabadulni a kezem szorításából, de én erősebben fogtam őt:

- Sajnálom Ed, de nem akarom, hogy a szüleim észrevegyenek… - majd bele raktam a papírokkal teli szemetesbe, és rátettem a tetejét, hogy még véletlen se tudjon kijönni.

Miután a soulmatem eltettem láb alól, a ruháimhoz nyúltam, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Odabent letettem a ruháimat az egyik székre, beálltam a fürdőkádba, és megnyitottam a csapot. Egy darabig élveztem, ahogyan a melegvíz fölforrósítja a testem, de hamar elkalandoztak a gondolataim:

- Vajon miért jött el hozzám? …Mit akarhat tőlem? …Léteznek más soulmatek is?

Végül elzártam a csapot, és letettem arról, hogy ezekre a kérdésekre valaha válaszolni is tudjak. Gyorsan fölkaptam a ruháimat, és a következő állomásomhoz sétáltam.

A bejárati ajtó előtt lekaptam a szögről a kulcsot, majd kinyitottam vele az ajtót, és beengedtem rajta a fekete-fehér szőrű macskámat:

- Dotty-chan! – kiáltottam, majd fölkaptam az ölembe, – Gyere, megyünk enni! – azzal a konyhába sétáltam vele.

Dottyt végül leraktam a tálkája elé, mire ő odasétált hozzám, és hízelegve a lábamhoz dörgölőzött:

- Mindjárt kapsz enni, csak egy pillanat! – és kivettem a hűtőből egy megbontott macskakonzervet, majd a tálkájába tettem belőle egy kicsit, Dotty pedig elégedetten fogott hozzá az eltüntetéséhez.

- Ideje nekem is ennem valamit… - gondoltam, és a hűtőből elővettem a vajkrémet és a szalámit. Két kenyeret megkentem, szalámikkal izésítettem, majd összeborítottam. Már éppen bele akartam harapni mikor egy hang ütötte meg a fülemet:

- Shophia… Várj meg… - hallottam Ed hangját.

- Mégis, hogy jutott ki a szemetesből…? – jutott hirtelen eszembe.

- Shophia… Én…

- Mondtam már, hogy nem érek rá! – szóltam rá mérgesen, és ráraktam az egyik poharat, mire ő összetette a kezeit, mintha tapsolna, majd az üveg falára helyezte őket. A pohár egy-két szikra kíséretében eltűnt, helyette, pedig egy Edre hasonlító üvegszobor jelent meg az asztalon.

-Alkímia…? Szóval erre is képes… - döbbentem le.

- Ki olyan kicsi, hogy még egy pohár alá is elfér? – nézett rám mérgesen.

- Valóban olyan, mint az eredeti… - gondoltam mosolyogva.

- Shophia… - váltott hirtelen témát –, én csak azt akartam mondani, hogy nem szabadna föladnod az álmod. Ha akarod, én tudok benne segíteni!

-Valóban? – a meglepődöttségtől még a kenyér is majdnem kiesett a kezemből.

- Igen – bólintott -, előtte viszont még el kell neked mondanom valamit…