The Miraculous Person

"Olyan kicsi vagy, hogy hozzád képest egy törpe óriás..."

...már csak azt éreztem, hogy valami kemény pofánvág, majd csillagokat látok, végül elsötétült előttem minden...

Mikor fölébredtem két aggódó arcot láttam. Az egyikük egy szőke lány volt, a másik, pedig egy páncélos. Nem sokkal később a lány fölállt, és mérgesen elsétált. Már csak a távolból hallottam fenyegető szavait:

- Ed, hányszor mondjam el, hogy vigyázz a karodra, és hogy udvariasabban bánj a vendégekkel? – hallatszott távolról.

"Szóval Ednek hívják..." - gondoltam.

A páncélos alak még mindig aggódva nézett rám, majd megszólalt: - Jól vagy?

- Igen... - nyöszörögtem. - ...de hol van az a bizonyos "Ed"? Ezt nem bocsátom meg neki! - csattantam ki hirtelen.

- Ő a bátyám, és nem szereti, ha kicsinek szólítják... - válaszolt zavartan.

- Nem ezt kérdeztem, HANEM AZT, HOGY HOL VAN ED? - folytattam nagyobb hangerővel, majd elrugaszkodtam a földtől, és nekirontottam a páncélosnak. Fölugrottam, majd egy hatalmas ütéssel arconvágtam.

Éreztem, hogy ütésemmel valószínűleg hatalmas kárt tehettem az ellenfelemben, de amikor visszaérkeztem a földre ledöbbentem. A páncélos feje leeset, és belül teljesen üres volt.

Ijedten hátráltam, miközben a következőket habogtam: - Bocsánat...én nem akartalak...

- Ugyanmár, nincs semmi bajom! - szólalt meg egy váratlan pillanatban.

- Te…te még mindig élsz? - mutattam rá remegő ujjal.

- Termesztésen! A bátyám ehhez a páncélhoz kapcsolta a lelkem. - válaszolta, majd visszarakta a fejét.

- Szóval te is "olyan" vagy? Ideje lenne mostmár tényleg elárulnod, hol van Ed! - mondtam, majd újra rátámadtam.

Újra meg akartam ütni, mint az előbb, de nem sikerült. Számított arra, hogy megtámadom, így mikor odaértem elkapta a kezem, és megállított.

- Semmi értelme egymással harcolnunk! - nézett rám.

- Al, hol bujkálsz már megint? - hallottam egy közeledő fiú hangját.

Amikor odaért rögtön fölismertem, ő volt az a srác, akiről első ránézésre egy törpe jutott eszembe. A jobb karja fémesen csillogott, valószínűleg így volt képes akkora ütésre, hogy elájultam.

- Szóval te vagy Ed! - fordultam oda hozzá. - Úgy döntöttem, hogy kihívlak egy párbajra!

- Bátyó, szerintem fogadd el. Addig úgyse nyugszik, míg meg nem küzd veled! - tanácsolta Al.

- Legyen... - válaszolta Ed unottan. - ...de, nem hinném, hogy le tudnál győzni.

Mindannyian kisétáltunk a szabadba, hogy még több hely legyen a párbajra, odakint viszont nem volt éppen küzdelemhez való időjárás. Az eget hatalmas sötét felhők borították, amelyek bármely percben megeredhetnek, de mi nem foglalkoztunk velük. Sokkal fontosabb volt a párbaj…

- Tudod mit... Kezdj te! - szólalt meg Ed.

- Rendben. - válaszoltam, majd egy krétával szinte másodpercek alatt rajzoltam egy alkimista kört, de amikor aktiválni akartam, már Ed egy nagy sziklalépcsőről támadott rám.

- Mire megrajzolod, már elkéstél! - mondta, majd a két tenyerét összerakva egy kisebb penge nőt ki a karjából.

- Alkimista kör nélkül? - döbbentem le, majd beugrottak a képek, amikor az öccsével harcoltam. - Te is "olyan" vagy, te is megszegted a legnagyobb tabut! - válaszoltam, majd gyorsan aktiváltam az előbb megrajzolt kört, amiből egy kard keletkezett.

Ellenfelem látszólag nem foglalkozott az előző mondataimmal, inkább leugrott a sziklalépcsőről, és egyenes a fegyverem célozta meg.

- Ezzel a szánalmas karddal akarsz legyőzni? – kérdezte, miközben a kezén lévő pengével próbálta visszatartani a fegyverem.

Próbáltam én is ellenállni, de a kardom képtelen volt kivédeni egy ilyen erős támadást, és kettétört a kezemben.

Igazad volt… - hunytam le a szemeim - …valóban vacak fegyverrel támadtam rád. – majd eldobtam a kezemben maradt darabját – De mit szólsz ehhez? – és előrántottam a hátamon lévő hatalmas pallost.

A válasz újra elmaradt. Ed inkább a tettek mezejére lépett, és elkezdett futni felém, ám nem sokáig… Az óriási kardom ereje hátrálásra késztette az Acél Alkimistát. Lesújtottam a pallossal, ő pedig ügyesen kivédte a karjával. Újra, és újra próbálkoztam, míg végül egy utolsó támadásra koncentráltam. Fölemeltem a kardom, ami ekkor már tüzesen izzott, majd lecsaptam vele.

Ellenfelem védekezően emelte a karját maga elé, de én tudtam ez semmitse ér… A fegyverem úgy szelte át az acél karját, mint forró kés a vajat.

- Lehetetlen! – nézett döbbenten a földön lévő automailjére. – Hogy lehet, hogy a saját kardod nem égett meg?

- Lehetetlen? – kérdőjeleztem meg az előző mondatát, majd a földbe szúrtam a fegyverem. – Akkor vess egy pillantást a markolatára!

- A Bölcsek Köve… - ismerte fel hirtelen a vörös követ.

- Igen… de te már nem tehetsz semmit! Képtelen vagy alkímiát használni! – az ég hatalmasat dördült, úgy látszik hamarosan esni fog… Hamarosan valakinek veszítenie kell…

- Nem? Számomra nem létezik ilyen szó! – kiabálta, majd megindult felém.

„Mégis mit akarhat még?” – tűnődtem - „Mindenesetre legjobb lesz, ha megpróbálok védekezni…” – és magam elé emeltem a kezemben lévő kardot, de pont ez volt a célja. Az épségben lévő bal kezével megragadta a fegyver pengéjét.

- Akkor is megszerzem, amit akarok! – szólalt meg elszántan, és megszorította a pallost, ami hatására fegyver éle még mélyebben behatolt a tenyerébe. Vére végigfolyt a kardon, majd lecsöpögött a földre, de nem foglalkozott vele… Csak egy cél lebegett előtte, hogy megkapja, azt, amit akar.

„Ez a fiú…” – döbbentem le – „Képes lenne föláldozni a karját a Kőért?”

- …és ebben te nem akadályozol meg! – ordította, majd egy hatalmas lendülettel elrugaszkodott, és átugrott engem. Az erő, amivel megragadta a fegyverem olyan nagy volt, hogy képtelen voltam tovább a tartani a kezemben, és kicsúszott az ujjaim közül.

„Ez a fiú…” – gondoltam még mindig elképedve – „Nagyon kitartó.”

- Végre… végre megszereztem… - szólalt meg komoran a hátam mögött. Az ég újra hatalmasat dörgött, majd nem bírta tovább visszatartani könnyeit, és eleredt az eső.

Én még mindig ott álltam döbbenten a szakadó esőben, a gondolataimba mélyedve. Nem értettem miért tette ezt… Nem értettem, hogy mi lehet fontosabb a saját testi épségénél…

Megfordultam. Szemeimmel egy összeázott szőke fiút láttam, aki a fél karjára támaszkodva próbálta keresni az egyensúlyt. Ujjai közt ott szorította a kardot, amit az imént vett el tőlem.

- …megszereztem… - nézett maga elé.

- Megmondtam, hogy semmit se tehetsz! – emeltem fel a hangom rá. – Semmit!

- Nem érdekel, hogy mit mondasz! Én akkor is… - erősködött, majd megpróbált fölállni, de már az első mozdulatnál összerogyott. – Akkor is… - próbálkozott, de szavak valahogy nem jöttek ki a torkán, majd lassan lehunyta a szemét, és a földre zuhant.

„Milyen szánalmas…” – gondoltam, majd odamentem hozzá – „…és még te mondtad, hogy úgyse tudlak legyőzni?” – majd elvettem tőle a kardom, és visszasétáltam a házhoz.

Az ajtóban már mindenki aggódva várt minket, de csak én tértem vissza:

- Bátyó!? – nézett rám ijedt arccal Al.

- Kint van az esőben… - válaszoltam hűvösen.

- Bátyó! – ismételte rémültebben, majd sietve kifutott a házból.

- Mondd, mégis mit tettél vele? – kérdezte dühös arccal a lány. – Mit tettél Eddel?

- Semmit… - válaszoltam elgondolkodva – Nem az én hibám…

- Ez nem magyarázat! – folytatta, de ekkor elakadt a szava. Szemei elkerekedtek, és szinte moccanni se bírt a félelemtől.

Hátranéztem, hogy vajon mitől rémült meg a lány, és láttam, hogy Al visszatért. Kezében ott volt a sebesült testvére, az eső, pedig a háta mögött zuhogott. Vajon miért ijedt meg ettől?

- Azon a napon… - szólt meg a könnyeivel küszködve Winry – Azon a napon, mikor minden elkezdődött… - folytatta – Amikor itt hagytatok engem! – és sírva borult térdre.

- Winry! – lepődött meg a lány reakcióján Al – Winry, kérlek, ne sírj! Mi mindig itt leszünk neked! – és letette Edet egy közeli ágyra. Odasétált a lányhoz, majd a kezét nyújtotta neki. – Nem igaz?

Winry bólintott, majd belekapaszkodott a páncélos kezébe, és fölállt.

- Köszönöm! – mosolygott, majd elindult leápolni Ed sebeit.

Én csak álltam ott összezavarodottan, és értetlenül. Nem értettem miért kezdett el sírni a lány. Mi történhetett azon a bizonyos napon?

- Mégis mi történt azon a napon? – kérdeztem rá kíváncsian.

- Ez egy hosszú történet… - válaszolt elgondolkodva Al.

- Miért akarjátok annyira a Követ? – folytattam nyomatékosabban.

- Tudod… - kezdett bele szomorúan - …amikor még gyerekek voltunk, Apánk elhagyott minket. Anyukánkkal éltünk tovább, de nem sokkal ezután őt is elvesztettük. Ketten maradtunk, és úgy éreztük, hogy Anyánk volt az egyetlen ember, aki igazán törődött velünk. Úgy éreztük, hogy nélküle nem vagyunk teljesek, ezért úgy döntöttünk, hogy visszahozzuk őt a halálból. Elkezdtük komolyabban is tanulmányozni az alkímiát, rengeteget gyakoroltunk, mígnem egy nap eljött az a bizonyos nap. Megszegtük a legnagyobb tabut! A bűnért azonban hatalmas árat fizettünk… A bátyám a bal lábát, én pedig az egész testem vesztettem el, a testvérem viszont föláldozta a jobb kezét, hogy megmentsen engem. A történtek után a bátyám automaileket kapott az elvesztett végtagjai helyett, és két évet, hogy megszokja őket. Az eltelt idő alatt viszont egész végig azon gondolkoztunk, hogy rendben van-e ez így… Beletörődhetünk-e a sorsunkba? Végül egy év után úgy döntöttünk, hogy nem várhatunk tovább, vissza kell kapnunk, amit elvesztettünk! Felgyújtottuk a házat, amiben eddig laktunk, majd elhagytuk a helyet, ahol felnőttünk… Azóta keressük a Követ, hogy visszaszerezzük azt, amit elvesztettünk! – majd elszántan fejezte be.

„Szóval ezért… Ezért kell nekik ennyire a Kő… Most már mindent értek…” - gondoltam döbbenten.

- Ruby! – ébresztett fel Al az elmélkedésből – Minden rendben?

- Igen! – bólintottam – Azt hiszem, elmegyek aludni! – majd a szobámhoz sétáltam.

Az álom viszont nehezen akart a szememre jönni. A gondolataim még mindig a mai nap eseményei körül forogtak. Ez a fiú mindent csak azért tett, hogy visszaszerezze az elvesztett végtagjait, és a testvére testét. Ez a fiú képes volt föláldozni a karját, hogy megmentse az egyetlen embert, aki a családot jelentheti számára. Ez a fiú… Talán, ha segítenék neki… Igen! Segítenem kell neki, hogy újra boldog lehessen, hogy újra láthassa mosolyogni a testvérét! Holnap… Holnap minden megváltozik!

A reggel viszonylag hamar eljött, és én tudtam ez az utolsó esélyem… Összepakoltam minden cuccom, majd eljött a búcsúzás ideje:

- Remélem, jól érezted magad nálunk! – mosolygott Winry.

Én csak bólintottam, majd Edre pillantottam, aki csak szomorúan nézett maga elé. Valószínűleg a tegnapi események kavaroghattak a fejében, és ezért volt ilyen bánatos.

- Ed… Én… - néztem rá, mire ő fölkapta a fejét - …sajnálom a tegnap történteket… Úgy gondolom, hogy te egy nagyon kitartó személyiség vagy, ezért… - majd a kardomhoz nyúltam - …kérlek fogadd el ezt tőlem! – és odanyújtottam neki.

A fiú darabig döbbenten nézett, majd lassan a kardra helyezte a kezét, és elvette tőlem.

- Remélem egy nap még találkozunk, amikor már visszakapod a végtagjaid, és a testvéred testét! Addig is… viszlát! – mosolyogtam, majd megfordultam, és elindultam az úton.

Igen! Úgy érzem ez a fiú tényleg megérdemelte ezt a kardot, mert aki kitartó, és elszánt, egy nap eléri a célját. A könnyek, a megpróbáltatások, a hosszú rögös út, semmi… Semmise tudja megállítani őt! Amikor először találkoztam veled bolondnak, és naivnak tartottalak, de most már tudom…

…Edward Elric, te egy csodálatos személy vagy!